Félúton valahová

Isten halott! - ezzel a kinyilatkoztatással lépett át az emberiség a 20. század kapuján. Az ezredfordulóra is jutott fülbemászó szlogen: A történelem véget ért!

Ezen elandalodva már éppen kezdett unalomba fulladni a világ, amikor kiderült, változik a program: a törzsi ösztön köszöni, jól van, egymásra acsarkodni túl nagy vonzerővel bír, s mindennek tetejébe támadt még akkora világválság is, amekkorát a legpesszimistábbak se mertek álmodni. Hogy mi lesz, senki nem tudja (kivéve persze Hollywoodot: Armageddont nekünk, mindegy honnan érkezik, csak látványosan vesszen a világ!).

Időközben viszont sikerült annyira elkényelmesedni, hogy már az új izgalmakat sem fogadja kitörő lelkesedés. A reflexiókat pedig a valódi érzékenység hiánya hatja át. És ez a megállapítás mintha érvényes lenne a művészetre is: a főbb tendenciákban a képzeleti-esztétikai szféra felé történő koncentráció, vagy a hirtelen aktualitásukat veszítő témák iránti konok elkötelezettség a jellemző. Az érvényes problémákkal – mint a globalizáció, a mediatizált világ, a környezetvédelem – szembeni divatos megközelítések pedig tarthatatlannak bizonyultak.

Hogy mennyire, erről tanúskodik KissPál Szabolcs Legkisebb közös többszörös című kiállítása. Az eredetileg hivatalosan midlife-retrospektive-nek, visszatekintőnek szánt anyag szinte kizárólag az alkotó új projektjeit mutatja be, érzékeltetve ezzel is, világszerte megváltozott a műsor. Ezek a művek pedig bizonyítják, a váratlanul eldurvult valóság jeleit is lehet finomra hangolt szenzorral venni. Minden jelenségben meg lehet ragadni azt, ami az első megdöbbenésen túli valódi drámára mutat rá.

Árpád-sávos zászló, kordon, Molotov-koktél, uniós díszletek, közterek, márkajelek – minden, ami felvonul, intenzív használatban lévő, közismert kellék, rémes kifejezéssel a közbeszéd része, de attól a jelentésromhalmaztól, amivé mindez vált, naponta szenvedünk. Itt megtapasztalható, hogy a primer indulaton, a jelképek kínálta identitáson túl ki-ki rabja saját értelmezésének is. Az egyértelműként átélt helyzetek többszörös csavarral tekerednek kibogozhatatlan csomókká.

Az egyik multimédiaprojekt az utóképhatás eszközével dolgozik: Tatárszentgyörggyel, a cigánykérdéssel, a magyar gárdával kapcsolatos hírek képeinek negatívjait kapjuk, magát a valódi képet viszont már mi magunk hozzuk létre az üres fehér falon eme varázslatszámba menő optikai játék segítségével. Értelmezési lehetőségek borzongató sokaságával együtt arról, hogyan is keletkeznek képeink, képzeteink, végül meggyőződéseink, indulataink.

Az utcakő és a nikon logós hordszíj párosában szintén nagyon különös jelentés-együttest találhatunk: összecsúsznak a szerepek: a tüntető egyben tudósító is, a hír szereplője és közlője. Már csak az a kérdés, mi üt nagyobbat, a kő vagy a fotó.

A tükrök segítségével végtelenített kordon mellé állva magunk képezhetünk egyszemélyes arctalan tömeget.

Az egymásba gabalyodó molotovkoktélok abszurd graffitije érzékelteti a gyúanyag kritikus tömegét, egyben totális értelmetlenségét.

A lavór víz, alján kevés üledékkel: ez maradt a Duna-parti megemlékezés alkalmával kimosott Árpád-sávos zászló után. Tényleg, hát ez lenne az?

A magasabb régiók – a Parlament, a kormányszóvivői iroda – Maya-fátylai pedig irritáló módon takarják el szemünk elől a leginkább semminek látszó titkokat.

A "Halfway to NW" (NW=nowhere, azaz félúton sehová?) című kétkamerás videó-projekt az egész anyag kulcsalkotása. A néző számára nyilvánvaló, hogy a hol jobb-, hol bal felé felnyitott hídon őrültek közlekednek: hol az egyik, hol a másik partról rohannak a semmibe, nem érzékelve, hogy az átjárás lehetetlen. Pedig nem is az, de erre a egyedül egy piros pullóveres kívülálló képes - aki nem más, mint maga a művész.


Sándor Zsolt  


eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu



KissPál Szabolcs: Legkisebb közös többszörös.
Ernst Múzeum, 2009. szeptember 19 és 2009. december 13. között