Igazán nehéz feladat volna érthető, érzékletes módon demonstrálni, hogyan is ragadható meg az istenadta tehetség. Legyen szó akár képzőművészetről, irodalomról vagy zenéről, semminemű grafikon, műszer, bonyolult értékelési rendszer nem áll rendelkezésre, aminek segítségével tényszerűen kimutatható lenne valamely mű értéke egy skálán, mondjuk a középszerűtől a zseniálisig. Ugyan a Szépművészeti Múzeum Schiele és kora című kiállítása koncepciójának aligha ez a kérdés állt a középpontjában, a látottak mégis tökéletesen alkalmasak a fenti probléma megoldására: Schiele képei és a kort illusztrálni kívánó többi kép művészi ereje között többnyire olyan mély szakadék tátong, hogy azt hosszan magyarázni aligha volna szükséges.
Elismerem, iménti állításom kicsit rosszindulatú és sommás, de a kiállítás címe teljesen más várakozásokat keltett. A századfordulós Bécs az egyetemes kultúra olyan tetőpontja, amihez hasonló legfeljebb Ehnaton Egyiptoma, Periklész Athénja, esetleg Lorenzo Medici Firenzéje volt.
A tudománynak, a zenének, az irodalomnak vagy a képzőművészetnek olyan nagyságai éltek, alkottak ez idő tájt Bécsben, mint Freud, Wittgenstein, Mahler, Schönberg, Berg, Webern, Musil, Schnitzler, Werfel, Adler, Klimt, Kokoschka, Hodler.
Megválaszolhatatlan kérdés, vajon mi hoz felszínre térben és időben egyszerre ennyi korszakalkotó művet, amelyek együtt ennyire koncentrált reflexióját adják a drámai változás korának. Az egykor egész, eszményeken alapuló, teremtett világ átlép a fragmentáltság, a diszharmónia, a szorongás korszakába. S ha csak Freud, Schönberg, Wittgenstein és Schiele művét tesszük egymás mellé, azt nyugodtan tekinthetjük a XX. század nyitányának.
A kiállítás a címben említett kornak ezt az aspektusát jóformán teljesen érintetlenül hagyta.
Szerencsére mindez azon a tényen semmit nem változtat, hogy a látogató remekművek sorával kerülhet kontaktusba, s jó eséllyel lehet e találkozások közül nem egy megrendítő, életre szóló.
(S. Zs.)
