Schiele kortalanul

Igazán nehéz feladat volna érthető, érzékletes módon demonstrálni, hogyan is ragadható meg az istenadta tehetség. Legyen szó akár képzőművészetről, irodalomról vagy zenéről, semminemű grafikon, műszer, bonyolult értékelési rendszer nem áll rendelkezésre, aminek segítségével tényszerűen kimutatható lenne valamely mű értéke egy skálán, mondjuk a középszerűtől a zseniálisig. Ugyan a Szépművészeti Múzeum Schiele és kora című kiállítása koncepciójának aligha ez a kérdés állt a középpontjában, a látottak mégis tökéletesen alkalmasak a fenti probléma megoldására: Schiele képei és a kort illusztrálni kívánó többi kép művészi ereje között többnyire olyan mély szakadék tátong, hogy azt hosszan magyarázni aligha volna szükséges.

Elismerem, iménti állításom kicsit rosszindulatú és sommás, de a kiállítás címe teljesen más várakozásokat keltett. A századfordulós Bécs az egyetemes kultúra olyan tetőpontja, amihez hasonló legfeljebb Ehnaton Egyiptoma, Periklész Athénja, esetleg Lorenzo Medici Firenzéje volt.

A tudománynak, a zenének, az irodalomnak vagy a képzőművészetnek olyan nagyságai éltek, alkottak ez idő tájt Bécsben, mint Freud, Wittgenstein, Mahler, Schönberg, Berg, Webern, Musil, Schnitzler, Werfel, Adler, Klimt, Kokoschka, Hodler.


Megválaszolhatatlan kérdés, vajon mi hoz felszínre térben és időben egyszerre ennyi korszakalkotó művet, amelyek együtt ennyire koncentrált reflexióját adják a drámai változás korának. Az egykor egész, eszményeken alapuló, teremtett világ átlép a fragmentáltság, a diszharmónia, a szorongás korszakába. S ha csak Freud, Schönberg, Wittgenstein és Schiele művét tesszük egymás mellé, azt nyugodtan tekinthetjük a XX. század nyitányának. 

A kiállítás a címben említett kornak ezt az aspektusát jóformán teljesen érintetlenül hagyta.
Szerencsére mindez azon a tényen semmit nem változtat, hogy a látogató remekművek sorával kerülhet kontaktusba, s jó eséllyel lehet e találkozások közül nem egy megrendítő, életre szóló. 

(S. Zs.)

Valóságos visszatérés egy metafizikai tájba vörös szőnyegen

„Én akkor még nem tudtam, hogy ez olyan lesz, mintha nem is lett volna.
(Esterházy Péter)”

A város teljesen kihalt, néma, levonulóban az árvíz. Kerekre tágult szemmel nézem, ami a bibliai csapás után itt maradt.
Ismerős a táj. Vöröshadsereg utca, Béke tér, Élmunkás út.
Neoncső-feliratok: Önkiszolgáló Élelmiszer, Söröző, Étterem, Tej, kenyér.
Lakótelep, mementótank, vidámparki űrhajó, autó-nyereménybetétkönyv-freskó, és egy régi ismerős: az Ismeretlen katona…

Mintha itt nőttem volna fel.
Vagy talán még sose jártam itt.

Fehérvári árvíz?
Felesleges erőltetni az emlékezetet.
Nincs folyó, mely eláraszthatta volna ezt a várost: az árvíz metafora.
A szenny eltakarításának, a tabula rasa, a megtisztulás, az újrakezdés esélyének a metaforája?
Vagy ez emlékezet elmosásának, az üledék felkavarásának metaforája?

Hegedűs 2 László gyönyörűséges, klasszikus zárt kompozíciókba foglalt képei 1987-89. között készült fotókból kiinduló fiktív dokumentumok.
Az alkotó a kiválasztás, a sorbarendezés eszközével azt éri el, hogy a teret körüljárva az amíg a szem ellát érzésével az élmény totalitását, mindent magában foglaló voltát élem át.
Nagyon erős a képekbe való beavatkozás módjának hatása is. A rádolgozás felületszerűvé alakítja a tereket, és mintha nemcsak megdermesztené a pillanatot, de az egész eseményt kiragadná a történelemből.


„Ilyen volt az élet, ilyen megalázó és ambivalens a Kádár-rendszerben.” – hallom az árvíz elbeszélője, Esterházy Péter szavait.

Az időtlenség érzését minduntalan megzavarja, hogy képről képre, stációról stációra haladva bekéretőzik a jelen idő: az árvíz képei mellé kicsiben odabiggyesztve színes fotókon látható a nagyon is valóságos most. A szürke sivárság után a színes sivárság.
Mintha maga Lucifer csípne a karomba: látod, hát így néz ki a sosemvolt táj.

Katarzis nélkül, kábultan hagyom hátra a vidéket.
Visszatekintve még látom, ahogy a süllyedő világ felett ki-kihagyva, sercegve villog a neonígéret: FOREVER.

Hegedűs 2 László: A Nagy Fehérvári Árvíz
Centrális Galéria

Sándor Zsolt  

eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu

Arcok dr. W. optikáján keresztül

A félhomályos teremben a falakon különös ragyogásban vagy két tucat portré, a keret, a színvilág, a textúra, a félprofil-beállítás alapján hű folytatásai az előtérben kiállított híres Giorgione-festménynek, melynek címe Col Tempo, azaz Idővel. Szemző Tibor idő-zenéjét hallgatva egyszercsak tudatosul: a kép, amit nézek, megmozdul, az arc mérhetetlenül lassan felém fordul, tekintetünk találkozik. És ugyanígy tesz valamennyi: a jobbra fordított tekintetek lassan rám szegeződnek.

A képeken szereplők zömmel férfiak, egyesek csupasz vállakkal, mások katonai zubbonyban, esetleg civil ruhában.

A képek alatt réztáblácskák, de felirat csak a legelsőn: W.

Forgács Péter "Col Tempo" A W. projekt című, eredetileg a 2009-es Velencei Biennálé magyar pavilonjában kiállított totális múzeumi installációjának első termében vagyunk. A filmdokumentumok újraértelmezésével dolgozó alkotó művének nyersanyaga ezúttal egy, a maga nemében egyedülálló, hátborzongató lelet, amit a bécsi Természetrajzi Múzeum raktárában 1998-ban fedeztek fel: a dr. Josef Wastl náci antropológus vezette fajelméleti indíttatású kutatások hatalmas anyaga. Szovjet, francia és lengyel hadifoglyokról, deportált zsidókról, osztrák civilekről és katonákról készült filmek, sztereofotók, gipszmaszkok.

A többórányi filmanyag jelentős része emberi arcok tömegéről rögzített, egyenként mindössze pármásodperces vágás, egy jobbról szembe, majd balra fordított tekintet.

A következő teremben egy, az egész falat beborító videómozaik, itt már eredeti sebességgel futnak az említett képsorok. Akinek a képeken szereplők közül letelt a maga pár másodperce, eltűnik, a mozaikdarab azonban nem marad üresen, máris helyébe lép a következő arc. Mint a sors, dolgozik a randomizáló program.



Az installációs labirintusban továbbhaladva a forrásul szolgáló anyag keletkezésének egyre több részletére derül fény.
A tudományos alapossággal végzett antropológiai vizsgálatok, a mérések, a színskálaként használt üvegszemek és hajminták, a vizsgált személyekről vett gipszmaszkok egy regényrészletből már ismerősek voltak.

Nádas Péter Párhuzamos történetek című grandiózus szövegfolyama elvisz bennünket a német-cseh határ közelében lévő Marienberg-Wolkenstein-Annaberg háromszögbe, a III. Birodalom nagyszabású fajbiológiai kutatásainak egyik helyszínére. Egy fiúinternátusba. A vizsgálatoknak alávetett, számukra ismeretlen szempontok szerint összeválogatott kamaszokat hideg szakemberek hideg fémeszközökkel méricskélik, testrészeikről gipszlenyomatokat, öntvényeket készítenek, szemük színét, mintázatát a százhatvan darabos, nagy becsben őrzött, akkurátusan katalogizált üvegszem-gyűjtemény darabjaival vetik össze.

Az állandó méricskélés következtében a közösség tagjai magukat és egymást is méregetni kezdik. "Miben különböznek ennyire a többiektől ... olyan lett közöttük a hangulat, oly nyomasztó és baljós, hogy nem is tudták egymásnak megbocsátani."



Találkozni a másik ember tekintetével, valami érdekeset, vonzót, ismerőst, taszítót, közömböset felfedezni benne, megérteni, megérezni valamit a szótlan ábrázat mögötti személyiségből. Talán leginkább ez a portré misztériuma.



Megfoghatatlan, mi is indítja el a másik iránti érdeklődést, miket is firtat a lélek, mi alapján születik egy benyomás. Talán leginkább ez az emberi kontaktus misztériuma.
Mindez azonban véget ér ott, ahol W. próbál aljas és körmönfont tudományt kreálni az emberi arcok különbözőségből.


Sándor Zsolt




Forgács Péter "Col Tempo" A W. projekt
a velenceihez biennáléhoz hasonló kialakításban
az Ernst Múzeumban.


eredeti megjelenés:
http://elitmed.hu

fotók: Sándor Zsolt

Félúton valahová

Isten halott! - ezzel a kinyilatkoztatással lépett át az emberiség a 20. század kapuján. Az ezredfordulóra is jutott fülbemászó szlogen: A történelem véget ért!

Ezen elandalodva már éppen kezdett unalomba fulladni a világ, amikor kiderült, változik a program: a törzsi ösztön köszöni, jól van, egymásra acsarkodni túl nagy vonzerővel bír, s mindennek tetejébe támadt még akkora világválság is, amekkorát a legpesszimistábbak se mertek álmodni. Hogy mi lesz, senki nem tudja (kivéve persze Hollywoodot: Armageddont nekünk, mindegy honnan érkezik, csak látványosan vesszen a világ!).

Időközben viszont sikerült annyira elkényelmesedni, hogy már az új izgalmakat sem fogadja kitörő lelkesedés. A reflexiókat pedig a valódi érzékenység hiánya hatja át. És ez a megállapítás mintha érvényes lenne a művészetre is: a főbb tendenciákban a képzeleti-esztétikai szféra felé történő koncentráció, vagy a hirtelen aktualitásukat veszítő témák iránti konok elkötelezettség a jellemző. Az érvényes problémákkal – mint a globalizáció, a mediatizált világ, a környezetvédelem – szembeni divatos megközelítések pedig tarthatatlannak bizonyultak.

Hogy mennyire, erről tanúskodik KissPál Szabolcs Legkisebb közös többszörös című kiállítása. Az eredetileg hivatalosan midlife-retrospektive-nek, visszatekintőnek szánt anyag szinte kizárólag az alkotó új projektjeit mutatja be, érzékeltetve ezzel is, világszerte megváltozott a műsor. Ezek a művek pedig bizonyítják, a váratlanul eldurvult valóság jeleit is lehet finomra hangolt szenzorral venni. Minden jelenségben meg lehet ragadni azt, ami az első megdöbbenésen túli valódi drámára mutat rá.

Árpád-sávos zászló, kordon, Molotov-koktél, uniós díszletek, közterek, márkajelek – minden, ami felvonul, intenzív használatban lévő, közismert kellék, rémes kifejezéssel a közbeszéd része, de attól a jelentésromhalmaztól, amivé mindez vált, naponta szenvedünk. Itt megtapasztalható, hogy a primer indulaton, a jelképek kínálta identitáson túl ki-ki rabja saját értelmezésének is. Az egyértelműként átélt helyzetek többszörös csavarral tekerednek kibogozhatatlan csomókká.

Az egyik multimédiaprojekt az utóképhatás eszközével dolgozik: Tatárszentgyörggyel, a cigánykérdéssel, a magyar gárdával kapcsolatos hírek képeinek negatívjait kapjuk, magát a valódi képet viszont már mi magunk hozzuk létre az üres fehér falon eme varázslatszámba menő optikai játék segítségével. Értelmezési lehetőségek borzongató sokaságával együtt arról, hogyan is keletkeznek képeink, képzeteink, végül meggyőződéseink, indulataink.

Az utcakő és a nikon logós hordszíj párosában szintén nagyon különös jelentés-együttest találhatunk: összecsúsznak a szerepek: a tüntető egyben tudósító is, a hír szereplője és közlője. Már csak az a kérdés, mi üt nagyobbat, a kő vagy a fotó.

A tükrök segítségével végtelenített kordon mellé állva magunk képezhetünk egyszemélyes arctalan tömeget.

Az egymásba gabalyodó molotovkoktélok abszurd graffitije érzékelteti a gyúanyag kritikus tömegét, egyben totális értelmetlenségét.

A lavór víz, alján kevés üledékkel: ez maradt a Duna-parti megemlékezés alkalmával kimosott Árpád-sávos zászló után. Tényleg, hát ez lenne az?

A magasabb régiók – a Parlament, a kormányszóvivői iroda – Maya-fátylai pedig irritáló módon takarják el szemünk elől a leginkább semminek látszó titkokat.

A "Halfway to NW" (NW=nowhere, azaz félúton sehová?) című kétkamerás videó-projekt az egész anyag kulcsalkotása. A néző számára nyilvánvaló, hogy a hol jobb-, hol bal felé felnyitott hídon őrültek közlekednek: hol az egyik, hol a másik partról rohannak a semmibe, nem érzékelve, hogy az átjárás lehetetlen. Pedig nem is az, de erre a egyedül egy piros pullóveres kívülálló képes - aki nem más, mint maga a művész.


Sándor Zsolt  


eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu



KissPál Szabolcs: Legkisebb közös többszörös.
Ernst Múzeum, 2009. szeptember 19 és 2009. december 13. között