Európa? Mi?

"Én, te, mi... Európa" (Ja, ty, my... Europa / Me, you, we… Europe) címmel plakátkiállítás látható a budapesti Lengyel Intézetben. 

A téma, a pályázati kiírás ("a kezdeményezés célja, hogy aktív társadalmi szerepvállalásra ösztönözzön, és segítsen megismertetni az EU 500 millió polgárával az őket megillető jogokat.") talán nem váltana ki az emberből különös izgalmat, de roppant kíváncsivá tett, milyen Európa-kép rajzolódik ki lengyel és magyar művészek munkáiban. A kiállításon ugyanis e két, politikai közérzetében meglehetősen "euroambivalens" ország fiatal alkotói szerepelnek.

A fő benyomás, az összkép vegyes: egyfelől elmondható, hogy szép, érzékeny, sokszor gondolatgazdag, mindvégig igényes és profi plakátok születtek, viszont néha érezhető volt egyfajta naív, közhelyes idealizmus, emellett picit hiányoltam a bátrabb konfrontációt, a propagandisztikusabb kiállást (plakát!) a közös európa eszméje mellett. Kivülállóként, a kontextus ismeretének hiányában a látvány könnyen azt az érzetet keltheti, ez az ügy kételyek és konfliktusok nélküli. Feltételezem, ezért a "korszellem" a felelős: ma szinte megengedhetetlen bármi érdeset, kellemetlent, negatív konnotációkat ébresztőt megjeleníteni. 
Ebből a szempontból talán az egyedüli kivétel Puskas Marcell munkája, ahol a derű, az öröm, a MI-ben rejlő erő a külön-külön rosszkedvű és undok ÉN és TE uniója. 

Több mű központi eleme a közös identitás. Ezek közül talán a kedvencem Sylwia Zalewska puritán plakátja, ahol a fővárosok emblematikus épületei folyamatos vonalként  Európa EKG-görbéjét rajzolják ki. 

Sok szép játékot láthatunk a cím betűivel, szellemes ötleteket az unió jelképeivel, a térképpel, jópárszor megjelenik az egyének sokasággá történő egyesülése, láthatunk tradicionálisabb, olykor "nagyon lengyel" posztert, kézimunkát, minimalista és Photoshop-layermámorban úszó alkotást egyaránt.

(S. Zs.)

(A kiállítás honlapja)

Néhány a plakátok közül 

(a nagyobb mérethez kattints a képre!)

Puskás Marcell (Salgótarján) 

Sylwia Zalewska (Krakow)

Bálizs Anna (Budapest)

Dombóvári Ágnes (Miskolc)

Neszményi Réka (Telki)

Mindig van hiba a kristályban?

A szenzualista felfogás szerint a művészet története nem más, mint a látható valóság visszaadása tökéletesedésének története. Ez a könnyen befogadható és képviselhető gondolkodásmód szinte fátumként telepedett rá a modern kor nagy vívmányára, a fotográfiára, mondván a technikai kép objektíven és tökéletesen adja vissza valóságot. Ez viszont nem egyszerűen gyarló leegyszerűsítés, hanem beláthatóan hamis, ám az illúzió hatalma óriási.

S hogy az ügy tovább bonyolódjon, az illúzió – a kép tökéletességének illúziója – is elindult a tökéletesedés útján, napjaink uralkodó fotográfiai szemléletét már ez a valóságot túlmagasztaló vizuális mámor hatja át. Szép a természet? Most még sokkal szebb! Szebb mint valaha, sőt, szebb, mint valójában!

És mára egész könnyen, olcsón hozzáférhető a mámor bárki számára: erről gyors bizonyságot szerezhetünk a webszerte burjánzó fotográfus fórumok, amatőr képgalériák láttán. 

A nagy magazinok címlapjai láttán. 

A fotós világmárkák pályázati seregszemléinek láttán. 

A World Press Photo évenkénti vándorcirkusza láttán.

Ebben az eufemizáló, a hibát, a kis eltérést elviselni képtelen korban a kozmetikázásnak, plasztikázásnak, a színek, az ízek feljavításának minden eszköze rendelkezésre áll, ki képes hát ellenállni a kísértésnek!
Ha így folytatódik, a valódi természet szégyent vall, alkalmatlan lesz megfelelni a róla alkotott képnek, ahogy az embereknek is mind nehezebben esik majd a tükörbe nézni.

Jung szerint mindig van hiba a kristályban. A tökéletességet soha nem érjük el.
A kristály megkerülhetetlen szépsége a természettől való szerkesztettségében rejtőzik, örök csoda rendnek és aránynak eme harmóniája, amely azonban megvalósulni nem volna képes egy mégoly kicsi szabálytalanság nélkül.
A hiba természetes. A tökéletesség ugyan nem fáj, viszont hideg, akár a halál. - írja Darvasi László. A tökéletesség az emberi világban: hazugság. Csalás, önáltatás. Bálványimádás és önimádat.



(fotó: Tikos Dóra)

A tökéletes kép kultusza persze választ provokált. E válasz jegyében kezdetleges technikák (például a lyukkamera, a lomo, a polaroid) születtek újjá, életrekeltőik által felfedezve a bennük rejlő művészi hatásokat. A felszín túlsminkelése ellen harcbaindulók nagy ívben kerülik a fotogén témákat, élvezettel hagyják képeikben a fölöslegesrészleteket, fittyet hánynak a konvencionális kompozíciós szabályokra, hagyják, hogy az ösztön, a lélek, a megérzés vezessen.



(fotó: Fodor Tímea)

A lázadás módszertanáról pedig mindent elmond a lomográfia komolyan ironikus - és egyben önironikus - 10 aranyszabálya:

1. Vidd magaddal mindig a lomódat, bárhova is mész!
2. Használd mindig - nappal és éjszaka!
3. A lomográfia nem bolygatja meg az életedet, de részét képezi!
4. Próbálj meg csípőből fotózni!
5. Menj a lehető legközelebb a lefényképezendő tárgyakhoz!
6. Ne gondolkodj!
7. Légy gyors!
8. Ne akard előre tudni, milyen lesz a kép!
9. Később se!
10. Fütyülj a szabályokra!

Sándor Zsolt





(fotó: Sándor Zsolt)

eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu

Félúton valahová

Isten halott! - ezzel a kinyilatkoztatással lépett át az emberiség a 20. század kapuján. Az ezredfordulóra is jutott fülbemászó szlogen: A történelem véget ért!

Ezen elandalodva már éppen kezdett unalomba fulladni a világ, amikor kiderült, változik a program: a törzsi ösztön köszöni, jól van, egymásra acsarkodni túl nagy vonzerővel bír, s mindennek tetejébe támadt még akkora világválság is, amekkorát a legpesszimistábbak se mertek álmodni. Hogy mi lesz, senki nem tudja (kivéve persze Hollywoodot: Armageddont nekünk, mindegy honnan érkezik, csak látványosan vesszen a világ!).

Időközben viszont sikerült annyira elkényelmesedni, hogy már az új izgalmakat sem fogadja kitörő lelkesedés. A reflexiókat pedig a valódi érzékenység hiánya hatja át. És ez a megállapítás mintha érvényes lenne a művészetre is: a főbb tendenciákban a képzeleti-esztétikai szféra felé történő koncentráció, vagy a hirtelen aktualitásukat veszítő témák iránti konok elkötelezettség a jellemző. Az érvényes problémákkal – mint a globalizáció, a mediatizált világ, a környezetvédelem – szembeni divatos megközelítések pedig tarthatatlannak bizonyultak.

Hogy mennyire, erről tanúskodik KissPál Szabolcs Legkisebb közös többszörös című kiállítása. Az eredetileg hivatalosan midlife-retrospektive-nek, visszatekintőnek szánt anyag szinte kizárólag az alkotó új projektjeit mutatja be, érzékeltetve ezzel is, világszerte megváltozott a műsor. Ezek a művek pedig bizonyítják, a váratlanul eldurvult valóság jeleit is lehet finomra hangolt szenzorral venni. Minden jelenségben meg lehet ragadni azt, ami az első megdöbbenésen túli valódi drámára mutat rá.

Árpád-sávos zászló, kordon, Molotov-koktél, uniós díszletek, közterek, márkajelek – minden, ami felvonul, intenzív használatban lévő, közismert kellék, rémes kifejezéssel a közbeszéd része, de attól a jelentésromhalmaztól, amivé mindez vált, naponta szenvedünk. Itt megtapasztalható, hogy a primer indulaton, a jelképek kínálta identitáson túl ki-ki rabja saját értelmezésének is. Az egyértelműként átélt helyzetek többszörös csavarral tekerednek kibogozhatatlan csomókká.

Az egyik multimédiaprojekt az utóképhatás eszközével dolgozik: Tatárszentgyörggyel, a cigánykérdéssel, a magyar gárdával kapcsolatos hírek képeinek negatívjait kapjuk, magát a valódi képet viszont már mi magunk hozzuk létre az üres fehér falon eme varázslatszámba menő optikai játék segítségével. Értelmezési lehetőségek borzongató sokaságával együtt arról, hogyan is keletkeznek képeink, képzeteink, végül meggyőződéseink, indulataink.

Az utcakő és a nikon logós hordszíj párosában szintén nagyon különös jelentés-együttest találhatunk: összecsúsznak a szerepek: a tüntető egyben tudósító is, a hír szereplője és közlője. Már csak az a kérdés, mi üt nagyobbat, a kő vagy a fotó.

A tükrök segítségével végtelenített kordon mellé állva magunk képezhetünk egyszemélyes arctalan tömeget.

Az egymásba gabalyodó molotovkoktélok abszurd graffitije érzékelteti a gyúanyag kritikus tömegét, egyben totális értelmetlenségét.

A lavór víz, alján kevés üledékkel: ez maradt a Duna-parti megemlékezés alkalmával kimosott Árpád-sávos zászló után. Tényleg, hát ez lenne az?

A magasabb régiók – a Parlament, a kormányszóvivői iroda – Maya-fátylai pedig irritáló módon takarják el szemünk elől a leginkább semminek látszó titkokat.

A "Halfway to NW" (NW=nowhere, azaz félúton sehová?) című kétkamerás videó-projekt az egész anyag kulcsalkotása. A néző számára nyilvánvaló, hogy a hol jobb-, hol bal felé felnyitott hídon őrültek közlekednek: hol az egyik, hol a másik partról rohannak a semmibe, nem érzékelve, hogy az átjárás lehetetlen. Pedig nem is az, de erre a egyedül egy piros pullóveres kívülálló képes - aki nem más, mint maga a művész.


Sándor Zsolt  


eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu



KissPál Szabolcs: Legkisebb közös többszörös.
Ernst Múzeum, 2009. szeptember 19 és 2009. december 13. között