Európa? Mi?

"Én, te, mi... Európa" (Ja, ty, my... Europa / Me, you, we… Europe) címmel plakátkiállítás látható a budapesti Lengyel Intézetben. 

A téma, a pályázati kiírás ("a kezdeményezés célja, hogy aktív társadalmi szerepvállalásra ösztönözzön, és segítsen megismertetni az EU 500 millió polgárával az őket megillető jogokat.") talán nem váltana ki az emberből különös izgalmat, de roppant kíváncsivá tett, milyen Európa-kép rajzolódik ki lengyel és magyar művészek munkáiban. A kiállításon ugyanis e két, politikai közérzetében meglehetősen "euroambivalens" ország fiatal alkotói szerepelnek.

A fő benyomás, az összkép vegyes: egyfelől elmondható, hogy szép, érzékeny, sokszor gondolatgazdag, mindvégig igényes és profi plakátok születtek, viszont néha érezhető volt egyfajta naív, közhelyes idealizmus, emellett picit hiányoltam a bátrabb konfrontációt, a propagandisztikusabb kiállást (plakát!) a közös európa eszméje mellett. Kivülállóként, a kontextus ismeretének hiányában a látvány könnyen azt az érzetet keltheti, ez az ügy kételyek és konfliktusok nélküli. Feltételezem, ezért a "korszellem" a felelős: ma szinte megengedhetetlen bármi érdeset, kellemetlent, negatív konnotációkat ébresztőt megjeleníteni. 
Ebből a szempontból talán az egyedüli kivétel Puskas Marcell munkája, ahol a derű, az öröm, a MI-ben rejlő erő a külön-külön rosszkedvű és undok ÉN és TE uniója. 

Több mű központi eleme a közös identitás. Ezek közül talán a kedvencem Sylwia Zalewska puritán plakátja, ahol a fővárosok emblematikus épületei folyamatos vonalként  Európa EKG-görbéjét rajzolják ki. 

Sok szép játékot láthatunk a cím betűivel, szellemes ötleteket az unió jelképeivel, a térképpel, jópárszor megjelenik az egyének sokasággá történő egyesülése, láthatunk tradicionálisabb, olykor "nagyon lengyel" posztert, kézimunkát, minimalista és Photoshop-layermámorban úszó alkotást egyaránt.

(S. Zs.)

(A kiállítás honlapja)

Néhány a plakátok közül 

(a nagyobb mérethez kattints a képre!)

Puskás Marcell (Salgótarján) 

Sylwia Zalewska (Krakow)

Bálizs Anna (Budapest)

Dombóvári Ágnes (Miskolc)

Neszményi Réka (Telki)

Valóságos visszatérés egy metafizikai tájba vörös szőnyegen

„Én akkor még nem tudtam, hogy ez olyan lesz, mintha nem is lett volna.
(Esterházy Péter)”

A város teljesen kihalt, néma, levonulóban az árvíz. Kerekre tágult szemmel nézem, ami a bibliai csapás után itt maradt.
Ismerős a táj. Vöröshadsereg utca, Béke tér, Élmunkás út.
Neoncső-feliratok: Önkiszolgáló Élelmiszer, Söröző, Étterem, Tej, kenyér.
Lakótelep, mementótank, vidámparki űrhajó, autó-nyereménybetétkönyv-freskó, és egy régi ismerős: az Ismeretlen katona…

Mintha itt nőttem volna fel.
Vagy talán még sose jártam itt.

Fehérvári árvíz?
Felesleges erőltetni az emlékezetet.
Nincs folyó, mely eláraszthatta volna ezt a várost: az árvíz metafora.
A szenny eltakarításának, a tabula rasa, a megtisztulás, az újrakezdés esélyének a metaforája?
Vagy ez emlékezet elmosásának, az üledék felkavarásának metaforája?

Hegedűs 2 László gyönyörűséges, klasszikus zárt kompozíciókba foglalt képei 1987-89. között készült fotókból kiinduló fiktív dokumentumok.
Az alkotó a kiválasztás, a sorbarendezés eszközével azt éri el, hogy a teret körüljárva az amíg a szem ellát érzésével az élmény totalitását, mindent magában foglaló voltát élem át.
Nagyon erős a képekbe való beavatkozás módjának hatása is. A rádolgozás felületszerűvé alakítja a tereket, és mintha nemcsak megdermesztené a pillanatot, de az egész eseményt kiragadná a történelemből.


„Ilyen volt az élet, ilyen megalázó és ambivalens a Kádár-rendszerben.” – hallom az árvíz elbeszélője, Esterházy Péter szavait.

Az időtlenség érzését minduntalan megzavarja, hogy képről képre, stációról stációra haladva bekéretőzik a jelen idő: az árvíz képei mellé kicsiben odabiggyesztve színes fotókon látható a nagyon is valóságos most. A szürke sivárság után a színes sivárság.
Mintha maga Lucifer csípne a karomba: látod, hát így néz ki a sosemvolt táj.

Katarzis nélkül, kábultan hagyom hátra a vidéket.
Visszatekintve még látom, ahogy a süllyedő világ felett ki-kihagyva, sercegve villog a neonígéret: FOREVER.

Hegedűs 2 László: A Nagy Fehérvári Árvíz
Centrális Galéria

Sándor Zsolt  

eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu

Dán borsó magyar falra

A falfelületet a Ludwig Múzeum biztosította, a kiállítók pedig dán művészek és művészcsoportok (Bosch & Fjord, Michael Elmgreen & Ingar Dragset, Tue Greenfort, Jens Haaning, Ann Lislegaard, Tanja Nellemann Poulsen, Katya Sander, Superflex).

A bemutatott művek a társadalom és a hatalom viszonyát vizsgálják olyan kérdésekben, mint a természetes és lakókörnyezet, az etnikai kisebbségek, a nemzeti jelképek vagy a társadalmi nemi szerepek.

A vállalkozás különlegessége, hogy nem egyszerűen számunkra is ismerős problémákkal foglalkozik, de több projekt „magyarosítva”, itteni kontextusba illesztve jelenik meg.

A belépőt Michael Elmgreen & Ingar Dragset programadó képe, az Amikor egy ország szerelembe esik önmagával című alkotása fogadja. A képen az életében és utóéletében is viszontagságos sorsú Andersen-mesealak, a kis hableány szoboralakja látható, aki azonban az eredeti koncepcióval ellentétben nem a tengert fürkészi, hanem narcisztikusan merül el saját tükörképében.



Michael Elmgreen & Ingar Dragset: 
Amikor egy ország szerelembe esik önmagával


(Mindjárt itt találkozhatunk az első paradoxonnal. Hogyan is lehet tükörképet állítani valakinek, aki önmagát bámulja?)

Érzékeny, kreatív munkák sora következik.

A Free Zone Budapest (Bosch & Fjord) felvázolja egy az általunk lakottól teljesen eltérő Budapest lehetőségét, ahol a városi társadalom alakítja ki a saját tereit, a hatóság által kijelölt formákkal és a média által lefoglalt reklámfelületekkel szemben.

Imazóna, alvászóna, tánczóna, cserezóna, csókzóna – csak néhány ötlet azok közül, amelyek egy közösen kitalált, új struktúra részei lehetnének.
(Kérdés: hol lehet mindezt megvalósítani egy olyan városban, ahol nemhogy lefeküdni, de leülni se nagyon lehet sehová, legfeljebb valami cseppet sem olcsó, még kevésbé vonzó szórakozóhelyen. Egy olyan városban, ahol a közterület szinte varázsütésre képes ”elszlamosodni” graffiti és szélkavarta szemét által. Egy olyan városban, ahol oly gyakran kíséri a változásokat gyanakvás és rosszindulat.)

Tue Greenfort Kaviár Bárja egyszerű, könnyen felfejthető, de mély és drámai installáció: a terem egyik falán az utolsó dunai viza tekintélyt parancsoló, ám ilyen formában szánalmas „trófeája” bámul kifejezéstelenül a túloldali neonfeliratra, közöttük, a videófalon egy állófogadás résztvevői tudatlan élvezettel falják a kaviárt.

A Superflex egyik kiállított videóműve, a Lángoló autó egy 2006-os koppenhágai zavargás reflexiója. Ha nem is azonos politikai kulisszákkal, de bennünket is ez az év szembesített az utcai gyújtogatásokkal. Szép, borzongásteli meditáció az ösztönös, vad indulatról.




Superflex: Lángoló autó, 2008


Tanítsatok pár trükköt a nacionalizmus nevű öreg pofának! címmel Tanja Nellemann Poulsen vizsgálja, milyen képlékeny a valóság, jelen esetben hogyan formálják a politika média által sugárzott üzenetei a társadalmi képzeteket a romakérdéssel kapcsolatban.

Teremről teremre haladva válik egyre erősebbé az érzés: itt valami borzasztóan nincs a helyén.

Kinek szól mindez?
Mit ér, ha valaki a kritika tükrét tartja a másik elé, de az csak önmaga imádott képmását képes meglátni benne?
Hogyan lehet befolyást gyakorolni valakire, aki jelen sincs, hanem valami egészen más programot néz egy egészen más csatornán?




Katya Sander: Mi a kapitalizmus


A művészet hagyományosan kiállítótermekben, vagyis karanténba zártan jelenik meg. Reflektív funkciója, közösségi tudatot formáló ereje ilyen keretek között annyit ér, mint az a bizonyos falra hány borsó.

Sándor Zsolt  



eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu

Mindig van hiba a kristályban?

A szenzualista felfogás szerint a művészet története nem más, mint a látható valóság visszaadása tökéletesedésének története. Ez a könnyen befogadható és képviselhető gondolkodásmód szinte fátumként telepedett rá a modern kor nagy vívmányára, a fotográfiára, mondván a technikai kép objektíven és tökéletesen adja vissza valóságot. Ez viszont nem egyszerűen gyarló leegyszerűsítés, hanem beláthatóan hamis, ám az illúzió hatalma óriási.

S hogy az ügy tovább bonyolódjon, az illúzió – a kép tökéletességének illúziója – is elindult a tökéletesedés útján, napjaink uralkodó fotográfiai szemléletét már ez a valóságot túlmagasztaló vizuális mámor hatja át. Szép a természet? Most még sokkal szebb! Szebb mint valaha, sőt, szebb, mint valójában!

És mára egész könnyen, olcsón hozzáférhető a mámor bárki számára: erről gyors bizonyságot szerezhetünk a webszerte burjánzó fotográfus fórumok, amatőr képgalériák láttán. 

A nagy magazinok címlapjai láttán. 

A fotós világmárkák pályázati seregszemléinek láttán. 

A World Press Photo évenkénti vándorcirkusza láttán.

Ebben az eufemizáló, a hibát, a kis eltérést elviselni képtelen korban a kozmetikázásnak, plasztikázásnak, a színek, az ízek feljavításának minden eszköze rendelkezésre áll, ki képes hát ellenállni a kísértésnek!
Ha így folytatódik, a valódi természet szégyent vall, alkalmatlan lesz megfelelni a róla alkotott képnek, ahogy az embereknek is mind nehezebben esik majd a tükörbe nézni.

Jung szerint mindig van hiba a kristályban. A tökéletességet soha nem érjük el.
A kristály megkerülhetetlen szépsége a természettől való szerkesztettségében rejtőzik, örök csoda rendnek és aránynak eme harmóniája, amely azonban megvalósulni nem volna képes egy mégoly kicsi szabálytalanság nélkül.
A hiba természetes. A tökéletesség ugyan nem fáj, viszont hideg, akár a halál. - írja Darvasi László. A tökéletesség az emberi világban: hazugság. Csalás, önáltatás. Bálványimádás és önimádat.



(fotó: Tikos Dóra)

A tökéletes kép kultusza persze választ provokált. E válasz jegyében kezdetleges technikák (például a lyukkamera, a lomo, a polaroid) születtek újjá, életrekeltőik által felfedezve a bennük rejlő művészi hatásokat. A felszín túlsminkelése ellen harcbaindulók nagy ívben kerülik a fotogén témákat, élvezettel hagyják képeikben a fölöslegesrészleteket, fittyet hánynak a konvencionális kompozíciós szabályokra, hagyják, hogy az ösztön, a lélek, a megérzés vezessen.



(fotó: Fodor Tímea)

A lázadás módszertanáról pedig mindent elmond a lomográfia komolyan ironikus - és egyben önironikus - 10 aranyszabálya:

1. Vidd magaddal mindig a lomódat, bárhova is mész!
2. Használd mindig - nappal és éjszaka!
3. A lomográfia nem bolygatja meg az életedet, de részét képezi!
4. Próbálj meg csípőből fotózni!
5. Menj a lehető legközelebb a lefényképezendő tárgyakhoz!
6. Ne gondolkodj!
7. Légy gyors!
8. Ne akard előre tudni, milyen lesz a kép!
9. Később se!
10. Fütyülj a szabályokra!

Sándor Zsolt





(fotó: Sándor Zsolt)

eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu

Arcok dr. W. optikáján keresztül

A félhomályos teremben a falakon különös ragyogásban vagy két tucat portré, a keret, a színvilág, a textúra, a félprofil-beállítás alapján hű folytatásai az előtérben kiállított híres Giorgione-festménynek, melynek címe Col Tempo, azaz Idővel. Szemző Tibor idő-zenéjét hallgatva egyszercsak tudatosul: a kép, amit nézek, megmozdul, az arc mérhetetlenül lassan felém fordul, tekintetünk találkozik. És ugyanígy tesz valamennyi: a jobbra fordított tekintetek lassan rám szegeződnek.

A képeken szereplők zömmel férfiak, egyesek csupasz vállakkal, mások katonai zubbonyban, esetleg civil ruhában.

A képek alatt réztáblácskák, de felirat csak a legelsőn: W.

Forgács Péter "Col Tempo" A W. projekt című, eredetileg a 2009-es Velencei Biennálé magyar pavilonjában kiállított totális múzeumi installációjának első termében vagyunk. A filmdokumentumok újraértelmezésével dolgozó alkotó művének nyersanyaga ezúttal egy, a maga nemében egyedülálló, hátborzongató lelet, amit a bécsi Természetrajzi Múzeum raktárában 1998-ban fedeztek fel: a dr. Josef Wastl náci antropológus vezette fajelméleti indíttatású kutatások hatalmas anyaga. Szovjet, francia és lengyel hadifoglyokról, deportált zsidókról, osztrák civilekről és katonákról készült filmek, sztereofotók, gipszmaszkok.

A többórányi filmanyag jelentős része emberi arcok tömegéről rögzített, egyenként mindössze pármásodperces vágás, egy jobbról szembe, majd balra fordított tekintet.

A következő teremben egy, az egész falat beborító videómozaik, itt már eredeti sebességgel futnak az említett képsorok. Akinek a képeken szereplők közül letelt a maga pár másodperce, eltűnik, a mozaikdarab azonban nem marad üresen, máris helyébe lép a következő arc. Mint a sors, dolgozik a randomizáló program.



Az installációs labirintusban továbbhaladva a forrásul szolgáló anyag keletkezésének egyre több részletére derül fény.
A tudományos alapossággal végzett antropológiai vizsgálatok, a mérések, a színskálaként használt üvegszemek és hajminták, a vizsgált személyekről vett gipszmaszkok egy regényrészletből már ismerősek voltak.

Nádas Péter Párhuzamos történetek című grandiózus szövegfolyama elvisz bennünket a német-cseh határ közelében lévő Marienberg-Wolkenstein-Annaberg háromszögbe, a III. Birodalom nagyszabású fajbiológiai kutatásainak egyik helyszínére. Egy fiúinternátusba. A vizsgálatoknak alávetett, számukra ismeretlen szempontok szerint összeválogatott kamaszokat hideg szakemberek hideg fémeszközökkel méricskélik, testrészeikről gipszlenyomatokat, öntvényeket készítenek, szemük színét, mintázatát a százhatvan darabos, nagy becsben őrzött, akkurátusan katalogizált üvegszem-gyűjtemény darabjaival vetik össze.

Az állandó méricskélés következtében a közösség tagjai magukat és egymást is méregetni kezdik. "Miben különböznek ennyire a többiektől ... olyan lett közöttük a hangulat, oly nyomasztó és baljós, hogy nem is tudták egymásnak megbocsátani."



Találkozni a másik ember tekintetével, valami érdekeset, vonzót, ismerőst, taszítót, közömböset felfedezni benne, megérteni, megérezni valamit a szótlan ábrázat mögötti személyiségből. Talán leginkább ez a portré misztériuma.



Megfoghatatlan, mi is indítja el a másik iránti érdeklődést, miket is firtat a lélek, mi alapján születik egy benyomás. Talán leginkább ez az emberi kontaktus misztériuma.
Mindez azonban véget ér ott, ahol W. próbál aljas és körmönfont tudományt kreálni az emberi arcok különbözőségből.


Sándor Zsolt




Forgács Péter "Col Tempo" A W. projekt
a velenceihez biennáléhoz hasonló kialakításban
az Ernst Múzeumban.


eredeti megjelenés:
http://elitmed.hu

fotók: Sándor Zsolt

Félúton valahová

Isten halott! - ezzel a kinyilatkoztatással lépett át az emberiség a 20. század kapuján. Az ezredfordulóra is jutott fülbemászó szlogen: A történelem véget ért!

Ezen elandalodva már éppen kezdett unalomba fulladni a világ, amikor kiderült, változik a program: a törzsi ösztön köszöni, jól van, egymásra acsarkodni túl nagy vonzerővel bír, s mindennek tetejébe támadt még akkora világválság is, amekkorát a legpesszimistábbak se mertek álmodni. Hogy mi lesz, senki nem tudja (kivéve persze Hollywoodot: Armageddont nekünk, mindegy honnan érkezik, csak látványosan vesszen a világ!).

Időközben viszont sikerült annyira elkényelmesedni, hogy már az új izgalmakat sem fogadja kitörő lelkesedés. A reflexiókat pedig a valódi érzékenység hiánya hatja át. És ez a megállapítás mintha érvényes lenne a művészetre is: a főbb tendenciákban a képzeleti-esztétikai szféra felé történő koncentráció, vagy a hirtelen aktualitásukat veszítő témák iránti konok elkötelezettség a jellemző. Az érvényes problémákkal – mint a globalizáció, a mediatizált világ, a környezetvédelem – szembeni divatos megközelítések pedig tarthatatlannak bizonyultak.

Hogy mennyire, erről tanúskodik KissPál Szabolcs Legkisebb közös többszörös című kiállítása. Az eredetileg hivatalosan midlife-retrospektive-nek, visszatekintőnek szánt anyag szinte kizárólag az alkotó új projektjeit mutatja be, érzékeltetve ezzel is, világszerte megváltozott a műsor. Ezek a művek pedig bizonyítják, a váratlanul eldurvult valóság jeleit is lehet finomra hangolt szenzorral venni. Minden jelenségben meg lehet ragadni azt, ami az első megdöbbenésen túli valódi drámára mutat rá.

Árpád-sávos zászló, kordon, Molotov-koktél, uniós díszletek, közterek, márkajelek – minden, ami felvonul, intenzív használatban lévő, közismert kellék, rémes kifejezéssel a közbeszéd része, de attól a jelentésromhalmaztól, amivé mindez vált, naponta szenvedünk. Itt megtapasztalható, hogy a primer indulaton, a jelképek kínálta identitáson túl ki-ki rabja saját értelmezésének is. Az egyértelműként átélt helyzetek többszörös csavarral tekerednek kibogozhatatlan csomókká.

Az egyik multimédiaprojekt az utóképhatás eszközével dolgozik: Tatárszentgyörggyel, a cigánykérdéssel, a magyar gárdával kapcsolatos hírek képeinek negatívjait kapjuk, magát a valódi képet viszont már mi magunk hozzuk létre az üres fehér falon eme varázslatszámba menő optikai játék segítségével. Értelmezési lehetőségek borzongató sokaságával együtt arról, hogyan is keletkeznek képeink, képzeteink, végül meggyőződéseink, indulataink.

Az utcakő és a nikon logós hordszíj párosában szintén nagyon különös jelentés-együttest találhatunk: összecsúsznak a szerepek: a tüntető egyben tudósító is, a hír szereplője és közlője. Már csak az a kérdés, mi üt nagyobbat, a kő vagy a fotó.

A tükrök segítségével végtelenített kordon mellé állva magunk képezhetünk egyszemélyes arctalan tömeget.

Az egymásba gabalyodó molotovkoktélok abszurd graffitije érzékelteti a gyúanyag kritikus tömegét, egyben totális értelmetlenségét.

A lavór víz, alján kevés üledékkel: ez maradt a Duna-parti megemlékezés alkalmával kimosott Árpád-sávos zászló után. Tényleg, hát ez lenne az?

A magasabb régiók – a Parlament, a kormányszóvivői iroda – Maya-fátylai pedig irritáló módon takarják el szemünk elől a leginkább semminek látszó titkokat.

A "Halfway to NW" (NW=nowhere, azaz félúton sehová?) című kétkamerás videó-projekt az egész anyag kulcsalkotása. A néző számára nyilvánvaló, hogy a hol jobb-, hol bal felé felnyitott hídon őrültek közlekednek: hol az egyik, hol a másik partról rohannak a semmibe, nem érzékelve, hogy az átjárás lehetetlen. Pedig nem is az, de erre a egyedül egy piros pullóveres kívülálló képes - aki nem más, mint maga a művész.


Sándor Zsolt  


eredeti megjelenés: 
http://elitmed.hu



KissPál Szabolcs: Legkisebb közös többszörös.
Ernst Múzeum, 2009. szeptember 19 és 2009. december 13. között